Segíthetünk a gyermekeknek, hogy megtanulják megfelelően kezelni a dühüket
„Dühös, őrjöng. Nem tudom lenyugtatni. Csapkod és földhöz vág dolgokat. Hirtelen robban, és képtelen vagyok kezelni.” Gyermekkoromban viszonylag nyugodt kislány voltam. Csak néha, nagyon ritkán éreztem magam dühösnek. Legalábbis így emlékszem. Olyankor kitomboltam magam, becsaptam az ajtót teljes erőmből, majd az irtózatos lelkiismeretfurdalástól sírtam, szinte fuldokolva.
Hétköznapjaink fontos kérdései: mit kezdjünk a gyermekek dühével, hogyan tanítsuk meg kezelni ezt, és ami még fontosabb, hogyan előzzük meg, hogy a gyermeki düh agresszióba torkolljon? Most ennek a megválaszolására hozok négy tippet.
Sosem tudtam biztosra, hogy vajon szabad-e én dühös legyek?
1. Dühösnek lenni szabad!
Ha a fenti kis visszaemlékezésemből indulok ki, azt hiszem, az első és legfontosabb tanács, és ezt a témával foglalkozó könyvek is alátámasztják (itt ajánlanék egyet, Éliane Whitehouse – Warwick Pudney: Mint egy nagy vulkán forrok, és… Mindjárt felrobbanok! – Gyerekek indulatkezelési problémáinak megoldása című könyv igazán nagy segítséget jelenthet a témában, úgy pedagógusoknak, mint szülőknek): fontos, hogy a gyermeknek megtanítsuk, ha dühöt érez, az nem baj, az egy természetes dolog. Viszont soha nem szabad elfelejteni a düh szabályait:
Nincs azzal baj, ha dühös vagy. DE:
Ne bánts másokat!
Ne árts önmagadnak!
Ne tégy kárt a környezetedben!
Beszélj róla!
Ezek a szabályok kikerülhetnek az otthonunk/osztályunk falára, készülhet belőlük egy kis plakát akár emlékeztetőül, és fontos, hogy a dühről, mint érzelemről beszéljünk, ne kezeljük úgy a dühöt, mint egy gonosz kis mesebeli lényt, aki rátelepszik a gyermekre, és „rossz gyermeket” csinál belőle. A düh az alapérzelmeink egyike, természetes része az életünknek, és a többi alapérzelemmel együtt érdemes hangsúlyt fektetni arra, hogy a gyermek képes legyen felismerni ezt az érzelmet is. Itt lehet készíteni érzelemkártyákat, vagy kinyomtatni különböző érzelmeket kifejező arcokat. Egy jó közös játék lehet, ha egyesével húzunk a kinyomtatott képekből, majd leutánozzuk azokat, a gyermek pedig ki kell találja, milyen érzelmet próbálunk tükrözni az arcunkkal, szavak, hangok nélkül. Majd ő is húz, mi találgatunk, és így gyakorolhatunk tovább. Korábban már írtunk az érzelemfelismerésről, ha ide kattintasz elolvashatod az erről szóló blogbejegyzést is. Természetesen a düh létezését elfogadni, a szabályait megtanulni nagyon fontos, de ami még fontosabb, hogy megtanuljuk felismerni a saját dühünket, és ha ezt már tudjunk, legyünk képesek megfelelően reagálni rá.
2. Ismerd meg a saját dühödet!
Ha szeretnénk megtanulni kezelni, fontos, hogy megismerjük a gyermekünk dühét, és fontos, hogy őt is rávezessük arra, hogy tanulja meg felismerni a figyelmeztető jeleket a saját érzéseivel kapcsolatosan. Nagyon erőteljes érzelemről beszélünk, amelyet testi, fizikai jellegzetességek kísérnek. Ezek nagyon egyediek, emiatt
fontos tudatosítani a gyermekben, hogy melyek azok a jelek, amelyek figyelmeztetik őt vagy a környezetét, ha már szinte robban.
Itt három egyszerű gyakorlatot tudnék ajánlani. A gyermek kezébe adunk egy lufit és arra kérjük, kezdje el fújni. Fújja addig, ameddig csak lehetséges, de ne addig, hogy kirobbanjon. Közben figyeljen a saját testének jelzéseire. Majd tegyük le a lufit, és adjunk egy papírra rajzolt emberkét a gyermeknek, ahol bejelölheti x-szel azt, hogy testének melyik pontjain érzett furcsaságot, feszültséget, kellemetlen érzést. Ezt követően próbáljuk megfogalmazni, megnevezni magát az érzést (feszülés, égető érzés stb.). Ez a gyakorlat jó beszélgetésindító arról, hogy feszült helyzetben, vagy ha dühösek leszünk, esetleg stresszesek vagyunk, a testünk üzen nekünk. Gyakran még azelőtt üzen a test, hogy mi magunk felfognánk, hogy valami nagy érzelmi változás áll be hamarosan, emiatt jó, ha ismerjük testünk jelzéseit, mert ha időben felismerjük, akkor időben le is tudjuk nyugtatni magunkat.
Egy másik jó gyakorlat, ha a gyermekkel leülünk, és mindketten írunk (vagy az osztályban mindannyian írunk) egy saját düh-listát, azokról a dolgokról, amiktől a leggyakrabban dühösek leszünk. Ezáltal felidézünk olyan szituációkat, amikor nagyon-nagyon feldühödtünk, így következő lépésben megpróbálhatunk arra is visszaemlékezni, olyankor mi történt a testünkkel, mit éreztünk fizikailag? Ezeket a „tüneteket” lerajzolhatjuk: lerajzoljuk saját magunkat, mintha a testünk egy térkép lenne, és színekkel besatírozva, megjelölgetve a bizonyos testrészeinket kiemelhetjük azokat a pontokat, ahol feszültséget, fájdalmat, nyomást, görcsöt, vagy bármi mást szoktunk érezni olyankor, amikor dühösek vagyunk. Próbáljuk leírni az adott érzést, a saját szavainkkal, és ezzel egészítsük ki a rajzot.
A fenti düh-listánkat véve alapul játszhatunk szituációs gyakorlatot is: elszerepelünk mindenki listájából egy olyan szituációt, amikor nagyon dühös szokott lenni. Ez a gyakorlat nagyobb csoportban (osztály) és otthon is működhet: érdemes bevonni több családtagot, hogy legyenek megfigyelők is a történetben, akik az egyes szituáció eljátszásakor csak a testi megnyilvánulásokra figyelnek, maguktól a „színészektől”, akik a szerepekben épp játszanak, inkább az érzéseket próbáljuk a megbeszélés során megtudni. Egy szituációs gyakorlatban tehát jól át lehet élni „mesterségesen” a dühöt, és a külső szemlélők jellegzetes gesztusokat, testi megnyilvánulásokat, hangi jellemzőket ismerhetnek fel, amelyeknek a megfigyelésével segíthetnek a saját magunk dühének felismerésében, sőt ők maguk is fejleszthetik a mások dühének a felismerési lehetőségeit, ami az önvédelem szempontjából nagyon fontos képesség.
Bármelyik kis gyakorlatot is alkalmazzuk, fontos, hogy a végén szülessen leírva/lerajzolva valami konkrét: egy térkép a saját testünkkel, amin be van jelölve, mielőtt dühbe gurulunk melyik testrészeinknél, mit érzünk, esetleg milyen sorrendben, vagy akár egy konkrét lista testi jelekkel, illetve belső érzésekkel. Ezek nagyon sokat segíthetnek a későbbiekben.
3. Ha már ismered, tanuld meg kezelni!
Ide rengeteg hasznos tippet lehet találni, ha rákeresünk az interneten a dühkezelés kifejezésre. A lassú számolástól kezdve, a számtani műveleteken át egészen a légzésre való odafigyelésig, a gyermekek tudatos jelenlétre való nevelésén keresztül a dühlevezetési stratégiákig. Igazából mindenki maga kell megtalálja, mi a számára, és közösen a gyermekével kell rájöjjön, mi a gyermek számára a legmegfelelőbb módszer.
Ezért érdemes azokról a dolgokról is listát összeállítani, amitől a gyermek úgy érzi, le tud nyugodni. Milyen helyeket kedvel? Hol érzi magát jól? Akár a lakásban, akár a szabadban? Mikor érzi magát igazán nyugodtnak? Ha meghallgatja a kedvenc számát? Ha megnéz egy vicces videót a neten? Ha beszélhet a dologról? Vagy inkább, ha békén hagyják? Ezeket a kérdéseket fontos megválaszolni.
Segítsünk a gyermeknek szükségleteket megfogalmazni, a kérdés lehet ez:
Mire van szükséged ahhoz, hogy lenyugodj?
Természetesen ezeket a kérdéseket nem a vulkán kitörése előtt vagy közben, hanem egy teljesen átlagos pillanatban tegyük fel, ezeket a játékokat, gyakorlatokat is érdemes a nyugodtabb pillanatokra hagyni. Amikor a gyermeknek majd szüksége lesz rá, előveheti, alkalmazhatja a jól begyakorolt készségeket, ismereteket. A megfogalmazott szükségleteket lerajzolhatjuk közösen, és kitehetjük egy ugyancsak jól látható helyre, emlékeztetőül.
A szükségletek megfogalmazása mellett érdemes különböző technikákat tanítani, amelyek segítenek a feszült helyzetekben a robbanás megelőzésében. Itt két egyszerű gyakorlatot javasolnék. Az elsőhöz szükség van grafit ceruzára és papírra. A feszültség levezetéséül firkáljon a gyermek, majd, ha minden feszültség „kisatírozódott” belőle, akkor vegyünk elő színes ceruzákat, és keressünk meg a nagy összevisszaságban közösen, segítve őt, valami szépet, valami motívumot, egy formát, ami kirajzolódott, azt pedig színezzük ki. Itt nagyon jó tanulság lehet, hogy a hihetetlen nagy káoszban, az érzelmi viharban is meg lehet találni a kiutat.
Tanítsunk a gyermeknek feszültségoldó gyakorlatokat, mint amilyen a klasszikus citromcsavarós játék: úgy teszünk, mintha a kezünkben tartanánk két citromot, és teljes erőnkből csavarjuk, szorítjuk az öklünket, majd mikor teljesen befeszültek az izmaink, hirtelen elengedjük a citromokat. Majd még kétszer elismételjük, újabb képzeletbeli citromokat véve magunkhoz. Korábban már megjelent a blogunkon egy cikk a relaxáció, önkontroll témában, és ott még több nagyon hasznos gyakorlat, játék található, amelyek számtalan helyzetben segíthetnek otthon és az iskolában is.
4. Soha ne feledd: az agresszió nem megoldás!
Végül pedig egy kis emlékeztető: a düh agressziót szülhet, a dühre agresszióval, vagy az agresszióra agresszióval reagálni nincs rendben. Gyakran elbizonytalanodhatunk, mert adott helyzetben a saját dühünk miatt mi magunk is elvakulunk. Számtalan olyan szituáció van a gyermeknevelés során, vagy a gyermekkel való munkában, amikor saját magunkkal kell megküzdenünk először, hogy megfelelő irányt, lehetőséget mutathassunk a gyermeknek. Mi magunk is, felnőttek, a fenti gyakorlatokat mind elvégezhetjük: próbáljuk ki őket, rajzoljuk le, írjuk le, ismerjük meg a saját dühünket. így igazán hitelesek és stabil támaszok lehetünk gyermekünk nehéz helyzeteiben.
