A történet szerzője D. ZS. (42 éves)
A tanító néni feltett egy kérdést. A kislány lelkesen és gondolkodás nélkül válaszolt.
– Igen, helyes. Ezért a válaszért kapsz egy tízest!
Ez meglepte, de örömmel és büszkeséggel is töltötte el. Az első 10-es. Ennek anyu is biztos nagyon fog örülni.
Szeretett tanulni, szeretett iskolába járni. Érdekesnek tartotta, hogy olyan sok új dologról hall.
Szünet következett. A kislány éppen pakolgatta el a dolgait, amikor Noémi, a tanító néni lánya, aki osztálytársa volt, felállt és elkiáltotta magát.
– Mit csináljunk?
– Verjük meg Zsuzsát! – válaszolta erre a tanító néni fia.
A kislányt meglepte a dolog.
„Miért akarnak engem megverni? Hiszen nem tettem semmi rosszat. És őket se bántottam. Mi ez?”
De miközben ő így tűnődött, néhány osztálytársa már felállt, és a padja felé közeledett. Nagyrészt fiúk. De a lányok is szorosan ott voltak.
Olyan volt, mintha az egész osztály összebeszélt volna ellene.
Először csak a copfját húzták meg, de amikor rájöttek, hogy ez nem fáj annyira, akkor megütötték.
A kislány bátran felállt és megvédte magát.
– Mit akartok velem? Hagyjatok békén!
És megütötte a leginkább keze ügyébe eső bántalmazót…
– Tanító néni! – szaladt üvöltve az épp az osztályba visszatérő tanító néni elé az, akit a kislány megütött. – Zsuzsa megütött.
– Ők kezdték! Noémi és Lóránt! Ők mondták, hogy verjenek meg engem! Én csak visszaütöttem!
A tanító néni viszont nem hitt neki. Egyedül ő kapott büntetést verekedésért.
Aztán napokig nem történt semmi baj.
A következő héten Noémi ismét felállt szünet elején:
– Mit csináljunk?…
Az ütlegelések egyre gyakoribbak voltak. Vették keménykötésű ábécéskönyveiket, és sorra vágták a kislány fejéhez. Aztán Áronkának támadt egy zseniális ötlete. Egyszerre öt ábécéskönyvet gyűjtött össze. Annyit tudott átfogni a kezével….
A kislány javában dulakodott egy másik gyerekkel, aki meg akarta megint húzni a copfját, amikor az ütést kapta. Az öt keménykötésű ábécéskönyv súlya alatt kicsi agya belerendült. Legalábbis úgy érezte. Szerencsére az osztályterembe épp visszatért a tanító néni, és mindenki a helyére iszkolt.
A kislány kábultnak érezte magát.
A tanító néninek már nem szólt semmit. Már rég nem szólt semmit. Tudta, hogy úgyis fölösleges, és még ő kerül bajba, ha kinyitja a száját.
„Soha többet nem engedem, hogy azzal megüssenek” – határozta el.
De már félt…
Az iskola már nem volt érdekes. Már tanulni se akart. Csak hagyják abba! Csak hagyják békén! És az egész mélyén ott hangzott a kísértetiesen ismétlődő kérdés benne:
„Miért csinálják ezt vele? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért? Miért?…”
…
Otthon az anyukája elég hamar észrevette, hogy valami nincs rendben. Mikor meghallotta, mi folyik, felháborodott.
Aztán több beszélgetés is következett a tanító nénivel. A tanító néni nem hitte el, hogy tényleg ez van. A baj mindig akkor kezdődött, amikor ő szünetben kilépett az osztályteremből. És a gyerekek is ügyesek voltak. Mindig őrszem állt az ajtóban, és jelezte, hogy mikor jön a tanci, mikor kell abbahagyni.
Délutánokat sírt át a kislány a félelemtől megbénulva.
Aztán elkezdődtek a fejfájások.
Aztán kijelentette, hogy ő többet nem akar iskolába menni.
Az anyukája azzal vigasztalta, hogy elintézik, hogy átmehessen egy másik osztályba. Még csak egy kicsit bírja ki.
…
Aztán megértette…
Megértette, hogy csak magára számíthat, hogy ő kell tegyen valamit, hogy ez megváltozzon.
Már azelőtt is ösztönösen védekezési stratégiákat alakított ki. Amikor szép idő volt, szinte a tanító nénivel együtt ment ki az udvarra, mert rájött, hogy ott nem mer senki hozzáütni, csak csúfolták és kergették. De a csúfolódás már nem is fájt. Amikor pedig nem lehetett vagy nem szabadott kimenni az udvarra, ahogy a tanító néni kiment, összegömbölyödött a padban, és kezeit védelemül a fejére tette. Sok, sok ábécéskönyv zuhanásán túl kellett lenni, amíg végre véget ért a szünet.
Később ismét megpróbálkozott azzal is, hogy váratlanul visszaüssön. Jól esett, amikor ő is kioszthatott egy-egy csapást. Megfigyelte, hogy ha visszaüt, kis ideig nem merik tovább verni. Van ideje fellélegezni. Ezért egyre bátrabban és rettenthetetlenebbül ütött vissza.
Aztán még ügyesebb lett. Az anyukája kötött neki egy szép vastag szvettert, nagy gombokkal. Egyik nap már megint a kétségbeesésbe kergették, és kifutott az ajtón. Az ajtó mellett a fal és a csempekályha egy kis sarkot zárt be, egy kis zugot. Oda állt be. A gyerekek jöttek utána, és jöttek feléje. Megijedt. Most mi lesz?!…
A szvettert magáról szinte ösztönösen vetette le, egyik szárnyát megfogta, és a szvettert megforgatta maga körül. Egyik gyereknek eltalálta egy gomb a szemét. Feljajdult. Erre mind hátrébb húzódtak.
Attól a naptól fogva minden nap rajta volt a szvetter. Amikor kicsengettek és a tanító néni kiment, ő már kint is volt az ajtón, a fal és a csempekályha alkotta zugban, és forgatta maga körül a szvettert, sepert vele oda-vissza. Körülötte 7-8 gyermek. Próbálták megközelíteni. De a szvettertől tartottak. Megpróbálták elkapni, hogy kitépjék a kezéből. De nem lehetett. A kislány minden erejét és ügyességét összeszedte, és mindig idejében elkapta a szvettert. Aztán megint elkezdte lengetni, hogy támadóit magától távol tartsa.
A szünet végére mindig nagyon fáradt volt. 10 percig lengetni egy szvettert folyamatosan úgy, hogy ne tudják tőle elkapni, nem volt könnyű. De ha ellankadt, a fején döndülő ábécéskönyvekre gondolt, és ez megint erőt adott a folytatáshoz.
Soha többet nem fogja megengedni, hogy azok a könyvek a fejének még a közelébe se kerüljenek!
…
Nem emlékezett már, hogy mikor hagyták abba az osztálytársai a verést. Valószínűleg köze volt hozzá, hogy annyira hatékonyan védte magát. És egy szvetterrel vívni szélmalomharcot nem tűnt már olyan érdekesnek.
Beszélni nem beszéltek róla. És ő negyedik végéig óvatos maradt és résen volt. A szvettert soha nem felejtette otthon. De már egyre kevésbé kellett használja. A fejfájások abbamaradtak, akárcsak a tárgyalások az osztályváltásra. Aztán negyedik végére mindenki megfeledkezett az egészről, mintha nem történt volna semmi. Érthető volt. A 24 fős osztályból 23 gyerek életében valóban nem történt semmi…
