A történet szerzője K. ZS. (32 éves)
Az iskolában végig eminens tanuló voltam. Az osztálytársaim ezért árgus szemekkel figyeltek, hogy elkapjanak valamilyen gyengeségen.
Mikor harmadikban eltört a karom, akkor kiközösítettek először a játékból, aztán már akikkel azelőtt hazamentem, azok nem akartak velem jönni, beszélgetni se. Nem tudok már konkrét esetet feleleveníteni, de éreztem, hogy egyedül vagyok, be is szólogattak, de már nem tudom, miket. Az érzés viszont megmaradt, sírógörcsök, rossz közérzet kapcsolódott az iskolához, ahol egyébként kiválóan teljesítettem, viszont ezt nem tudtam sikerként megélni a társaim viszonyulása miatt.
Amikor negyedikben megkaptam életem első gyengébb jegyét, az osztálytársam, akinél az a 7-es egy kifejezetten jó jegynek számított volna, rohant, hogy mesélje el a testvéremnek, hogy a szüleim minél előbb értesüljenek róla. Ugyanő igyekezett a tanító néninek is beárulni minden hibámat. A későbbi években mérséklődött a dolog.
Középiskolában viszont szintén ok és indoklás nélkül fordult el tőlem a hozzám legközelebb álló osztálytársam, aki az iskola utolsó hónapjaiban passzív agresszív volt: nem állt szóba velem, látványosan került, mindenki számára érthetetlen módon.
Ezek miatt azóta is folyton azt érzem, hogy nem hibázhatok. Szorongok a tévedéstől és mások véleményétől. A barátkozás is nehezemre esett sokáig, de egyetemi éveim alatt sikerült levetkőzni 12 év frusztrációit. Persze nem tűnik el nyomtalanul.
