A gyermekkorunk ártó, bántó szavai sajnos egész felnőttkorunkig elkísérnek. És nem csak elkísérnek, de számtalan kutatás ráadásul arról is árulkodik, hogy befolyásolják jellemünket, személyiségünket, gondolkodásunkat, mi több, az agyunk teljes működésére hatással vannak.
Az, hogy a későbbiekben hogyan reagálunk életünk bizonyos helyzeteire, hogyan vélekedünk más emberekről és magunkról, nagyban függ azoktól a szavaktól, amelyeket kiskorunktól kezdve hallottunk a közvetlen környezetünkben lévőktől: családtagjainktól, osztálytársainktól.
„Szavak, csodálatos szavak,
békítenek, lázítanak. (…)
Ölnek és feltámasztanak,
Szavak, csodálatos szavak.”
(Juhász Gyula)
Az iskolai erőszakmegelőzés kapcsán különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a sok esetben „csak vicc”-ként titulált, elbagatelizált, ártó, bántó szavakat felismerjük és kiszűrjük, különös tekintettel a gúnynevekre, egymás nevezgetésére, csúfolódó versikékre. De ne feledjük el azt sem, hogy a szavak nem csak leépítésre, hanem építkezésre is használhatóak. Fontos, hogy fejlesszük a gyermekekben mindazon készségeket, amelyek érzelmeik, félelmeik, problémáik szavakba öntésére fókuszálnak. A témát két részre osztva, két bejegyzésben tárgyalom a továbbiakban. Az elsőben kiemelt szerepet kap az otthoni, családi környezet, ugyanis ennek is hatása van a későbbi iskolai évekre. A gyermeket körülvevő felnőttek szavai nagyban befolyásolják azt is, hogyan viselkedik a gyermek majd az iskolában, hogyan használja ott a szavak erejét. A második rész pedig az iskolán belüli verbális bántalmazásról fog szólni.
A szülői szavak
Az senki számára nem kérdés, hogy a gyermekek lelki fejlődésének egyik legfontosabb szakasza életük első néhány, a család közvetlen kötelékében töltött évük. Az az időszak, amikor a teljes világot a szülők, a család jelenti. Amit ezekben az első években kap, lát, hall, elsajátít, végigkíséri majd őt azokban az életszakaszokban is, amikor új, tágabb közösségekbe lép be, mint például az iskola. Az otthon, a szülőktől hallott szavak tehát ilyenkor még nagyobb erővel bírnak, mint bármikor:
a gyermek elsősorban a szülei szemén, a szülei szavain keresztül látja önmagát, ezért nem mindegy, mit hall, mert az a teljes személyiségét befolyásolhatja, és egészen élete végéig magával viheti.
Ezen a területen most nem fogok komolyabban elmerülni, tehát a családon belüli szóbeli agressziót most nem tárgyalnám részletesebben, de tény, hogy rengeteg direkt és indirekt formában nyilvánulhat meg ez. Amiért fontos erről beszélni: az iskolában másokat szóban vagy más formában bántalmazó gyermekek nagyon gyakran tehetik ezt amiatt is, mert otthon hasonlóban van részük. S mivel otthon nem tudnak felülkerekedni, az iskolában teljesedhet ki, így ejtve áldozatokat.
A téma kapcsán rengeteg kérdés kavaroghat. Ne értsen senki félre: egyáltalán nem az a célom, hogy bűntudatot keltsek, és hogy most hirtelen mindenki rosszul érezze magát, mert néha előfordult, hogy kijött a sodrából, és esetleg úgy beszélt vagy olyat mondott a gyerek előtt, ami miatt már akkor bűntudata lett. Ugyanúgy, ahogy azt már a dühkezelésről szóló bejegyzésünkben is megírtunk, nincs azzal semmi baj, ha dühösek vagyunk vagy néha kijövünk a sodrunkból, és az is előfordulhat, hogy dühünkben olyat mondunk, amit nem szerettünk volna. Ez megtörténik. És ha megtörtént vagy a gyerek hallotta, hogy más felnőttről durván beszéltünk, olyat mondtunk, amit nem kellett volna, utána beszéljük meg vele ezt. Mondjuk el neki, hogy mit érzünk, mutassuk meg neki, hogy a szavaink mögött érzelmek vannak, és hogy rájöttünk,
a dühlevezetésnek nem ez a legmegfelelőbb módja,
tévedtünk. A felnőtt a gyermek szemében igazi minta, amit mi teszünk, azt a példát követni fogja a gyermek, erről már a toleranciát, elfogadást tárgyaló blogbejegyzésünkben is írtunk korábban.
Ha gyakran élünk vissza a szavainkkal, ez számára is követendő dologgá válhat, ha látja, hogy érzelmeinket képesek vagyunk szavakba önteni, akkor pedig ez is követendő példa lesz. És ha már saját kommunikációnkkal hathatunk a gyermekre, akkor érdemes elsajátítanunk az EMK (erőszakmentes – együttműködő kommunikáció) néhány alapvető lépését, amit otthon alkalmazva akarva-akaratlanul is átadunk: az egész családra hatással lehet, ha tudatosan kezdjük el alkalmazni.
1. lépés: legyünk mindig a lehető legkonkrétabbak.
Próbáljunk objektívek lenni, nem ironizálni, a gesztusaink, hanglejtésünk legyen összhangban a szavainkkal és érzéseinkkel. Ne azt kérdezzük a gyerektől, hogy „Hurrikán pusztított a szobádban?”, helyette fogalmazzuk meg konkrétan: „Láttam, hogy a ruháid a földön hevernek”.
2. lépés: saját magunkra, saját érzéseinkre fókuszálva közöljünk.
Lehetőleg ne lássuk el negatív jelzőkkel a gyermeket, családtagokat, ne mondjuk, hogy „rendetlen”, „hanyag”, „lusta”, „nemtörődöm” vagy, kortól függetlenül, érdemes kerülni a személyére vonatkozó címkék aggatását. Helyette próbáljuk meg kifejezni, mit érzünk mi. Ebben a helyzetben: „számomra nagyon zavaró azt látni, hogy a ruháid a földön vannak, ez bánt”.
Itt még eszembe jut egy másik fontos dolog is. Ha megjegyzést teszünk, azt ne a gyermekre tegyük, hanem a viselkedésére vonatkoztassuk: ne azt mondjuk neki, hogy „te felelőtlen!”, helyette mondjuk el neki, hogy „ebben a helyzetben úgy tűnik nekem, felelőtlen döntést hoztál, felelőtlenül viselkedtél”. Mindig legyen ott a szavainkban annak a lehetősége, hogy „újratervezhetem”, van lehetőségem másként csinálni.
3. lépés: merjük megfogalmazni azt, hogy mire van szükségünk.
„Nekem arra van szükségem, hogy a ruháidat szépen összefogva lássam”. Igen, néha erőltetettnek tűnhetnek az így hangzó mondatok, nem is kell folyamatosan ezekben a formákban használnunk, viszont ne felejtsük el azt, hogy a szükségleteinkről is essen szó, még ha ez a rendrakós példa kissé lebutítottnak is tűnik. A gyermekek, sőt a felnőttek is, nagyon nehezen beszélnek arról, hogy mire lenne szükségük, mire lett volna szükségük egy bizonyos helyzetben, vagy hogy az előző lépésre visszautaljak, arról is kevés szó esik sok családban, hogy mit érzünk egy bizonyos helyzetben. A témákat már korábban, az önreflexióról szóló bejegyzéseinkben érintettük, ezek visszaolvashatóak itt és itt.
4. lépés: mondjuk el, mit szeretnénk, kérjünk.
És a kérésen nagy hangsúly van. Ne utasítgassunk, ne parancsokat osztogassunk, ne fenyegetőzzünk, hanem kérjünk. Kérjük meg, hogy tegye meg, amit szeretnénk, amire úgy érezzük, szükségünk van. És természetesen ezeket a tanácsokat, lépéseket, gondolatokat vigyük tovább, használjuk, gyakoroljuk, fordítsuk a szavak erejét, a kommunikációnkat arra, hogy építőleg hasson úgy egyéni, mint a családi szinten.
Még ha konkrétan nem is tudjuk megjegyezni, megtanulni, hirtelen helyzetekben alkalmazni a fentieket, akkor sem hasztalan néha felidézni egy-egy lépést. Ha már tudatosabban kezdjük el használni a szavainkat, vagy ha egyszerűen csak elfogadjuk, hogy a szavak, amelyeket gyakran hallunk, életünk végéig kísérni fognak, már hatalmas lépést tettünk annak érdekében, hogy gyermekeink életét pozitívan befolyásoljuk ezáltal.
Végezetül: varázsszavak
A bejegyzés első részének végére egy kis extra ötletet tartogattam. Otthon is nagyon könnyen elkészíthettek közösen, papíron vízfestékkel, vagy színes papír felhasználásával egy „varázsszavakat” tartalmazó plakátot, ami mindig emlékeztethet titeket azokra a kifejezésekre, amelyek fontosak otthon. Ezáltal nem csak az otthoni kommunikációra hattok, de a gyermek jó eséllyel viszi majd magával az iskolai környezetébe is ezeket a szavakat. Készítettünk egy mintaplakátot, amit egyszerűen letölthettek innen, és egy saját szavakkal kitölthető változat innen elérhető.
Következtetésként, bár sok mindent meg lehetne fogalmazni, inkább csak bíztatni szeretnék mindenkit. Ne féljünk tudatosan használni a szavakat, még ha eleinte fárasztónak, furcsának is tűnhet ez. És ne essünk pánikba, ha hirtelen valamit nem úgy mondtunk, ahogy kellett volna: kezdjük el felvállalni és kimondani az érzéseinket, belátni a tévedéseinket, kérni és megköszönni: példamutatásunk meghozza eredményét, és az otthonról az iskolába átvitt szokások és értékek az osztályközösségben is helytállnak majd.
(A téma folytatódik a következő blogbejegyzésben.)
