Példaképek gyerekeink életében, és ami mögötte van

Gyermekként szükségünk van hősökre, példaképekre, követendő mintákra, akik nagyobbak, eredményesebbek, erősebbek, szemrevalóbbak stb. nálunk. Kapaszkodókra vágyunk, akik motiválnak a fejlődésben, akik elhitetik velünk, hogy sikeresek, értékesek vagyunk, hogy számítunk, vagyunk valakik egyáltalán.

A kisgyermek visszajelzés-függő. Nincs kialakult identitása, nincsenek valós határai, fantáziavilágban él, mesehősökkel azonosul, az értékek ismeretlenek számára. A gyermek megfigyel, utánoz és reagál a visszajelzésekre. A visszajelzések alapján elkezdi építgetni a kis értéklistáját.

Ennek nyomán óhatatlanul választ magának olyan „nagyokat”, akik ezen értékek képviseletében jeleskednek.

Természetesen mindez az ő kis világában létezik, az ő szemszögéből, az ő meglátásból fakadó példaképek kerülnek fel a „nagyok” közé. Mesehősök, rajzfilmfigurák, fiktív szereplők élnek képzeleteikben, akikkel azonosulni szeretnének.

Identitásuk kialakulása hosszas folyamat, és legfőképpen a serdülőkorban és az azt követő években válik hangsúlyossá. Ekkorra már eléggé kritikussá, mérlegelővé válik a szemléletmódjuk, kialakul egyfajta énképük, már nem csak az addigi szülői, pedagógusi visszajelzésekből merítenek, hanem elkezdenek tapogatódzni az eléjük táruló hatalmas világban. Megfigyelnek, tájékozódnak, véleményt alkotnak mindenről és mindenkiről, egyre inkább figyelni kezdenek az érzéseikre.

Tartozni akarnak valahová,

a családi fészektől egyre inkább eltávolodnak, és igyekszenek beilleszkedni különböző kortárscsoportokba. Ezek a kortárscsoportok meg különböző nézeteket vallanak. Helyet kap az életüket kitöltő lényeges dolgok széles skáláján minden, kezdve a kapcsolatoktól, a karrierépítésen át, a szabadidős tevékenységekig. Öntudatuk fokozatosan megszilárdul és elkezdenek elköteleződni elveik mellett. Ugyanakkor

rendíthetetlenül vágynak arra, hogy minél inkább hasonlítsanak a nagyra tartott személyekhez.

Mindezek teljesen természetes folyamatok, és abszolút rendjén vannak. Mégis, szülőként sokszor szembesülhetünk azzal, hogy gyerekeink ijesztő mintákat követnek, „elrettentő példaképekért” rajonganak, nem biztonságos társaságokba keverednek, furamód megváltozik a viselkedésük, és meggyőzhetetlenekké, „kezelhetetlenekké”, ellenállókká válnak. A kétségbeesett szülő rémülten veszi tudomásul, hogy serdülő gyermeke biztosítótűvel szúrta át a bőrét, mert XY rocksztár is így tett, vagy osztálytársain a számítógépes játékokból merített harci fogásokat alkalmazza; felhagy a tanulással, mert az általa kedvelt celeb sem a tanulmányairól, hanem a lázadozásairól lett híres; influenszerek előadásait hallgatják órákon át a YouTube-on és egy idő után átveszik a beszédstílusukat; almán és sárgarépán kívül nem hajlandóak mást enni, mert akkor nem lesz olyan, mint a VV győztes… és folytathatnánk mindenféle egyéb jelenséggel.

Mindezzel nagyon nehéz szembesülni, és nagyon tehetetlennek érezhetjük magunkat ezen a ponton. Nem beszélve az iskolai bántalmazás azon részéről, amikor egymást kiközösítik gyerekek az alapján, hogy ki kit tekint példaképének, illetve milyen klikkekhez tartozik és milyen „elveket képvisel”. Na de tekintsünk vissza az elejére.

A kezdetek

Említettük már, hogy a kisgyermek utánoz, példakövetéssel igyekszik elsajátítani általa emberinek, jónak vélt tulajdonságokat. Számukra a felnőttek az elsődleges példamutatók. Ők azok, akikre „első kézből” feltekinthet, akikről biztosan tudja, hogy ők a felnőttek, vagyis azok a minták, ahová majdan fel kell érniük. Ezen egyszerű logika alapján egyértelmű számukra, hogy az, amit a felnőtt csinál és mond, helyes és megkérdőjelezhetetlen. Szinte bálványozva, áhítattal felnéznek a szülőkre, együtt kalapálnak, fúrnak az apával, az anyuci cipőiben tipegnek végig a szobán, mert a kisgyermek számára a szülő a legszebb és legvagányabb.Éppen ezért tőlük és más nevelőiktől várják leginkább az elismerést, értő odafigyelést, az építő visszajelzést, a szerető törődést.

Azt hiszem, nem is kell hangsúlyoznunk, mennyire nagy is a felelősségünk mindabban, hogy mit vesz át a gyermek, milyen erényeket sajátít el és milyen vonásokat épít be a jellemébe.

Hogyan járul hozzá mindehhez a média?

Manapság rengeteg inger, információ, hatás ér bennünket. És itt fontos megjegyeznünk a média erőteljes hatását is. Legyen szó bármilyen korosztályról, szinte emészthetetlenül árad felénk a „népszerű” személyiségek akár teljes élete. A televízióból, blogokból, fórumokról, újságcikkekből, rajongói csoportoktól, kulisszatitkokat feltáró riportokból gyakorlatilag bármilyen területről kaphatunk információt azokról, akik valamilyen módon belekerültek a média kaotikus kavalkádjába.

A gond azzal van, ha nem csak bizonyos tulajdonságaik példaértékűek számunkra, hanem az egész jellemük.

Vitathatatlanul, megkérdőjelezhetetlenül és vakon elfogadva. Így válik a focit kedvelő kisfiúnk olyan Ronaldo rajongóvá, aki nemcsak a taktikázást szeretné eltanulni kedvencétől, hanem az el nem köteleződést is, mert Ronaldo elfogadhatónak véli a poligámiát; az énekes pacsirtánk követné az operaénekes drogozását; a kis piktorunk is olyan lenne, mint az igénytelen festőművész; a költőnövendékünk gúnyt űz a parkban a más etnikumúakból, mert a kedvenc költője is rasszista nézeteket vall. Ezeregy példával folytathatnánk még a sort, viszont a fő kérdés az, hogy vajon miért tekinti bárki is az adott hírességet megkérdőjelezhetetlenül és teljes egészében tökéletes, követendő példának? Miért van szükségem arra, hogy valaki mássá akarjak válni, és miért nem vagyok elég értékes és jó úgy, ahogy vagyok?

Mindezek mentén elgondolkodhatunk azon, hogy talán gyerekünk ezt éli meg, ezt érzi. Nem tekinthet magára elég jóként, elég elfogadhatóként, elég értékesként, csak abban az esetben, ha olyanná válik, mint valaki más. És ez a valaki más nagyon sok esetben a képernyőkön, címlapokon megjelenő „jelenség”, akiről tudunk valamit, viszont sosem lehetünk biztosak a terjesztett információ hihetőségében. Nem tudhatjuk, hogy vajon a világsztár valóban olyan jó anyuka is-e, mint amilyennek megjelenítik, hogy tényleg olyan mélyről állt-e fel, mint ahogy azt elmeséltetik vele, hogy igazán olyan barátságos-e, mint ahogyan azt a mosolygó képein látjuk? A gyermekek csak álmodoznak, fejlődni akarnak, kíváncsiak, kipróbálnak dolgokat.

És az a gyermek, aki kevésbé tartja értékesnek magát, könnyebben elhiszi, hogy amit a média bemutat neki, sokkal tutibb, és ő is olyanná szeretne majd válni.

Nagyon szomorú szembesülni azzal is, hogy a példaképek ereje már rég nem az értékek felismerésében, minőségigényben, felelősségérzetben, becsületességben, emberszeretetben, közösségépítésben, érzelmi érettségben, értékelvűségben rejlik, hanem inkább a hivalkodásban, magamutogatásban, felszínességben, önzőségben. Itt természetesen azokról a példaképekről van szó, akiket nem mérlegelve, nem föltétlenül önszántunkból választunk magunknak, hanem akiket ránk ont a média.

Mit tehetünk mi? Hogyan segítsünk?

Szem előtt tartva azt a tényt, hogy a kisgyermek elsődleges mintája mi magunk vagyunk, szülők, gondozók, nevelők, pedagógusok stb., jó eséllyel hathatunk pozitívan a gyerekek későbbi modellválasztásaira is. Az a kis gyermek, aki teljes kíváncsisággal és érdeklődéssel issza mindazt, amit mondunk, mutatunk neki, könnyen meg fogja jegyezni azokat a lényeges dolgokat, amiket ezzel kapcsolatban „megvitatunk” vele. Ilyen szempontból, bár igen nagy a felelősségünk, de jó irányba is terelhetjük már idejében a későbbi jellemfejlődésüket.

Ha beszélünk a gyerekkel arról, hogy:

  • melyek azok a tulajdonságok, amelyeket csodál a példaképen;
  • milyen példákat sorolhatnánk fel a szűkebb, illetve tágabb közösségből, akiknek kiemelhetjük pozitív tulajdonságaikat és jó hatással vannak másokra;
  • és azokról az emberekről, akikre mi magunk is iránymutatóként, inspirációként tekintünk;

akkor máris nagyon sokat tettünk azért, hogy felmérjük és együtt kiértékeljük gyermekünk érdeklődését, illetve segíthessünk neki az igazán fontos értékek megismerésében.

Továbbá, amennyiben azokról a példaképekről ejtenénk szót, akik a mi megítélésünk szerint hibákat követtek el:

  • emlékeztethetjük a gyermeket, hogy minden embernek vannak jó és rossz tulajdonságai, és hogy mindannyian hibázhatunk;
  • kérdezhetjük a gyermeket arról, hogy ő mit gondol a saját példaképének adott viselkedéséről;
  • megbeszélhetjük vele, hogy mit lehetne másképp csinálni az adott példakép helyében;
  • adhatunk példákat pozitív és egészséges megoldásokra, amelyek ellenkező esetben a probléma helyes kezelését eredményeznék.

Amennyiben amiatt aggódnánk, hogy a gyermekre negatív hatással van a példakép, segíthetünk neki sokkal követendőbb példákat találni:

  • bátorítsuk arra, hogy olyan tevékenységekben vegyen részt, ahol a mi értékeinket képviselik, legyen az vallási program, sport, iskola utáni tevékenység, klubok vagy önkéntesség;
  • emlékeztessük a gyereket arra, hogy nem kell úgy csinálnia dolgokat, mint ahogy azt a példakép teszi; tanulhat tőle, viszont maradjon továbbra is önmaga.

A szakirodalom nagyon sokat foglalkozik a példaképek kérdésével, úgy a szülői mintával és példamutatással, mint a későbbi, karrierválasztásra hatást gyakorló példaképekkel. Tudományos kutatások mutattak ki például olyan eredményeket, ahol a gyerekek étkezési szokásai, problémamegoldó készségei, egészséges életmódhoz, testmozgáshoz való viszonya, konfliktuskezelési készségei stb. nagyon hasonlítottak a hozzájuk közel álló felnőttekéhez. Ebből is láthatjuk, hogy meglátni a gyermek kimagasló képességeit, engedni, hogy szabadon kibontakozzon, és segíteni neki az inspiráló példák megtalálásában kulcsfontosságú lehet nemcsak a gyerek- és serdülőkorát tekintve, hanem a karrierválasztásban és a későbbi felnőtt éveiben egyaránt.

Források: