Dicsérni vagy nem dicsérni: hogyan lehet jól, és miért lehet probléma a túlzott dicsérgetés?
A kutatások többször is igazolták, hogy a dicséretnek pozitív hatása van a gyerekekre, viszont nagyon sok múlik azon, hogyan tálaljuk a dicséretet.
Egyik erre vonatkozó vizsgálatban is azt találták, hogy az, ha az erőfeszítést dicsérjük a tehetséggel szemben, erősebb motivációhoz vezet, illetve a gyerekek sokkal pozitívabban állnak a kihívások elé. A gyerek felnéz a felnőttre, építeni igyekszik önértékelését, mindamellett, hogy megismeri az őt körülvevő világot, saját magát is meg kell ismernie. Ehhez az egyetlen
támasz számára a külvilágtól kapott visszajelzés, amit ráadásul mindig őszintének is tart.
Éppen ezért is motiválhatók olyan nagyon a dicsérettel, hiszen az cselekvésre ösztönözi őket, segíti az önállóságukat, úgy válnak kompetenssé, hogy közben nem függnek másoktól, illetve reális és elérhető standardokat és elvárásokat tűznek ki maguk elé.
Hogyan dicsérjünk és hogyan ne?
Az egyetlen probléma akkor jelentkezik, ha a gyerekek önbecsülését úgy próbáljuk növelni, ha féktelenül és indokolatlanul dicsérgetjük őket. A mai versengő világban nagyon gyakran kiemeljük a gyerekek “nagyszerűségét”, ezzel határozva meg azt, hogy kik ők, valamint olyan túlzott állításokat szabunk rájuk, amelyek nem a valós képességeiket tükrözik. Gondoljunk csak azokra a kijelentésekre, hogy: “Nagyszerű vagy”, “Csodálatos vagy”, “Egy angyal vagy” stb. Számukra ez, bár pozitív kicsengésű, később valahányszor tévednek vagy nem tökéletesen végeznek el egy feladatot, azt fogják hinni magukról, hogy nem nagyszerűek és nem csodálatosak már. Csak a félreértés elkerülése érdekében:
nem baj az, ha elismerően nyilatkozunk a gyerekünkkel kapcsolatosan, viszont nagyon fontos megtartani a megfelelő egyensúlyt, kereteket.
Az önbecsülés növelése nem azt jelenti, hogy azt mantrázzuk a gyereknek, hogy minden, amit csinál, fantasztikus.
A valós önértékelés azokra a képességekre alapszik, amelyeket ők fejlesztenek ki maguknak,
és azon eredmények leltárából tevődik össze, amelyeket magukénak tudnak. Bár nagyon sok szülő hajlamos arra, hogy a gyerekeit hamis vagy túlzott állításokkal árassza el, mind ártatlanul azt akarják, hogy gyerekeik jól érezzék magukat a bőrükben. Ezért a “Milyen kreatív festmény! Látszik, hogy nagyon sokat dolgoztál vele” helyett azt mondják neki: “Hú, micsoda művész vagy! Egy igazi őstehetség! A világ legjobb festője, akit valaha lattam!”
Milyen következményekkel járhat?
Ha a szülő (vagy pedagógus, nevelő) nem méri fel vagy veszi észre, hogy elsődleges befolyásolóként mekkora hatással van arra a személyre, akivé a gyerek majdan válik, hamar rossz irányba terelődhetnek a dolgok. Míg pillanatnyilag nagyon ártatlannak tűnik, a túlértékelés/túldicsérés hosszú távon negatív következményeket von maga után:
- A jogosultság érzése
Amikor túldicsérjük vagy elkényeztetjük gyerekeinket, azt az érzést keltjük bennük, hogy különlegesek – és itt nem a jófajta különlegességre gondolunk, amit majd a későbbiekben érezni is fognak. Inkább egyfajta alapfeltételezés lesz, hogy az élet könnyű lesz számukra, ami miatt felkészületlenül érik őket azok a kihívások, amelyek egyébként mindenki életében elkerülhetetlenek. Egyesek úgy vélik, hogy a túlgondoskodó szülők nárcizmust fecskendeznek a következő generációba. A mai fiatalok azt várják el, hogy kevesebb munkáért többet kapjanak. Ez a mentalitás nagyon káros arra a gyerekre, akinek nem sikerül kiépítenie azokat a képességeit, amelyek segítenek elérni céljait.
- Alkalmatlanság érzése
A gyerekek saját magukról alkotott hamis képe miatt szükségesnek érzik, hogy mindig a legjobbak legyenek. Holott sosincsenek megelégedve magukkal, mert a kapott dicséretek miatt üresnek és valótlannak érzik magukat, a kapott túlzott dicséretek miatt nem biztosak képességeikben. Amikor nem érzik magukat biztonságban, nem tesznek próbálkozásokat. Meghátrálnak, mert gagyinak érzik magukat, vagy mert félnek a hibázástól.
- Az élet egy csalódás lesz
A szülők gyakran áldozatokat hoznak abban a reményben, hogy a gyerekeiknek a legjobbat adhassák meg. Néha ezt nagyon eltúlozzák, és a szülő élete kizárólag a gyerek köré szerveződik. Amikor egy gyerek minden egyes vágyát kielégítjük, és kiskirályként kezeljük őket, nem mutatunk nekik tükröt a valós világról, amelybe majd felnőttként be kell lepniük. Az az igyekezetünk, hogy minden egyes apróságba bevonjuk magunkat, és mi oldjuk meg a házi feladatot vagy vigyük ki a mosnivaló ruhájukat, sokkal több kárral jár, mint haszonnal. Nemhogy nem védi meg őket a jövőbeni felelősségektől, hanem megfosztja őket attól a lehetőségtől is, hogy egyszer ők is jól érezzek magukat a bőrükben amiatt, hogy felelősségteljes és képzett felnőtteké váltak. Ha a gyerekért túl sok mindent megtesz a szülő, az valójában butítja, minthogy fejlesztené.
- Tevékenységek iránti érdeklődés elveszítése
Amikor a gyerek azt érzi, hogy a felnőtt túlságosan nagy szerepet játszik az eredményei elérésében, ha a felnőtt túlságosan azonosul a “nagyszerűségével” vagy túlságosan bevonja magát abba, egy olyan útra terelődhet, amely az érdekeit negatívan befolyásolhatja. Ez különösen akkor igaz, ha a gyerekek sikereikre úgy tekintünk, mintha azok a szülőkből fakadnának. Volt egy történet egy kisfiúról, aki szerette a focit és a meccseivel büszkélkedett mindaddig, amíg az apja túlságosan be nem vonta magát. A foci egyfajta magabiztossági forrás volt számára, megadta a függetlenség érzését, mindaddig, amíg az apja rendszeresen részt kezdett venni minden edzésen és hangosan kiabált a tömegből a meccsek alatt. Szórta rá a minősítő dicséreteket, ami a fiút zaklatottá tette és szégyellte magát társai előtt. Az apa úgy ment el a meccsekre, hogy egy teljesítményt várt el tőle, nem pedig megtekinteni akarta a játszó kisfiát. Az addig magát kompetensnek érző gyermek hamarosan elveszítette érdeklődését és abbahagyta a focizást.
És akkor mit tegyen a szülő?
Természetesen nem arról van szó, hogy ne bókoljunk nekik és ne támogassuk az érdeklődési köreikben. Valójában pontosan az ellenkezőjét kell tennünk. Amit a szülő megtehet mindössze annyi, hogy megfigyeli, mi az, amit a gyereke szívesen csinál, és
felajánlja támogatását, bátorítását, ami abszolút valós és megfelelő.
És ha így teszünk, elkerüljük a címkézést. Ha a gyerekeinket profi atlétáknak vagy sztároknak nevezzük, nem igazán fogják úgy érezni, hogy ez őket jellemzi. Tehát ez a fajta címkézés sokkal inkább a szülő kívánságairól és fantáziájáról szól, mint a gyerek valóságáról. Ezáltal úgy fogják érezni, hogy elvárjuk tőlük a teljesítményt és nem ismerjük el, hogy a sikerhez gyakorlat is kell.
A legjobb, ha a gyerekek erőfeszítéseit ismerjük el, és észrevesszük, hogy fejlődnek.
A grandiózus dicséretektől a gyerek nem azt fogja látni, hogy ki is valójában. Sose felejtsük el tiszteletben tartani a gyerekeink határait, valamint ne kötődjünk az ügyességükhöz, illetve ne profitáljunk belőle.
A gyerekeknek függetlenség és autonómia érzésre van szükségük, hogy valójában megélhessék a valós értéküket. Ennek a fajta értéknek meg valamilyen szilárd alapra kell épülnie. Szülőként csendben figyeljük azokat a tevekénységeket, amelyek felvillanyozzák gyerekeinket és növelik önbecsülésüket. Óvatosan segíthetünk nekik, irányt mutatva, hogy olyasvalamit találjanak, amit élveznek jól végeznek, és teremtsünk nekik lehetőséget arra, hogy gyakorolhassák ezeket a tevekénységeket, ezáltal fejleszthessék képességeiket. Anélkül, hogy tolakodók vagy basáskodók lennénk, támogathatjuk és bátoríthatjuk őket.
Bátoríthatjuk, hogy részt vegyenek adott tevekénységekben még akkor is, ha nehezen boldogulnak, így sokkal reziliensebbek és alkalmazkodóbbak lesznek,
illetve megértik, hogy a sikert a kemény munka szüli. Ahogyan ők egyre kompetensebbé válnak és saját maguktól is tesznek dolgokat, folyamatosan csökkenthetjük a támogatásunkat, ezáltal növelve azt az érzést bennük, hogy képesek dolgokra.
Ha egy gyerekből magabiztos felnőtt válik, az a környezetére is jó hatással lesz. A tudat, hogy képes dolgokra, képes küzdeni, kiállni, dönteni, megoldani, nemcsak a saját önbecsülését növeli, hanem együttérzőbbé és nagylelkűbbé is teszi. És az érzést, hogy ő is értékes, a környezetének is át fogja adni.
Hivatkozások:
Pretty, G. H., & Seligman, C. (1984). Affect and the overjustification effect. Journal of Personality and Social Psychology, 46(6), 1241–1253
Mueller, C. M., & Dweck, C. S. (1998). Praise for intelligence can undermine children’s motivation and performance. Journal of Personality and Social Psychology, 75(1), 33–52.
Henderlong, J., & Lepper, M. R. (2002). The effects of praise on children’s intrinsic motivation: A review and synthesis. Psychological Bulletin, 128(5), 774–795.
Corpus, J. H., Ogle, C. M., & Love-Geiger, K. E. (2006). The effects of social-comparison versus mastery praise on children’s intrinsic motivation. Motivation and Emotion, 30(4), 335–345.
Corpus, J. H., & Good, K. A. (2021). The effects of praise on children’s intrinsic motivation revisited. In Brummelman, E. (Ed.), Psychological Perspectives on Praise. Abington, UK: Routledge.
Brummelman, E., Thomaes, S., De Castro, B., Overbeek, G., & Bushman, B. (2014). “That’s Not Just Beautiful—That’s Incredibly Beautiful!”: The Adverse Impact of Inflated Praise on Children With Low Self-Esteem. Psychological Science, 25(3), 728-735
Jaap Glerum, Sofie M. M. Loyens, Lisette Wijnia & Remy M. J. P. Rikers (2019): The effects of praise for effort versus praise for intelligence on vocational education students, Educational Psychology.
https://www.bbc.com/future/article/20140204-is-it-right-to-praise-a-child
