A történet szerzője N. E. (42 éves)
Éppen betöltöttem a hét évet, amikor elkezdtem az iskolát (augusztus 27-én töltöttem a hetedik évet). Csodás tanítónénik volt, imádtam iskolába járni, jól is tanultam, de valamiért lecserélték, amikor harmadik osztályos lettem. Jött egy új tanítónéni, aki teljes ellentéte volt az előző tanítónéninek, de nem aggódtam, mert azt gondoltam, ha jól tanulok, nem lesz probléma.
Mindent megtettem, jól tanultam, szorgalmas voltam stb., de valahogy mégse szeretett a tanítónéni, nem értettem. Akkoriba, legalábbis a mi osztályunkba, havonta vagy két havonta, nem emlékszem pontosan, be kellett vinni egy bizonyos összeget az iskolába, úgynevezett hazafiaspénzt, nem volt kötelező, de a mi tanítónéninknek ez volt a vesszőparipája.
Az egyik osztálytársunk, aki mellesleg az én padtársam volt, írta fel, hogy ki mennyit hozott abban a hónapban. Mi négyen voltunk testvérek, hat éves voltam, amikor elhagyott minket az apám, aki mellesleg egy lej gyerektartást se fizetett, szóval anyukám örült, ha ki tudta fizetni a számlákat, és volt mit megennünk, már nemigen maradt pénzünk a hazafiaspénzre, tehát én nem adtam be semmit a közösbe. A mi (kedves) tanítónk azzal kezdte a napot (emlékeim szerint minden nap, lehet, hogy tévedek, de én így emlékszem), ki mennyi hazafiaspénzt hozott aznap, persze az én válaszom mindig az volt, hogy semmit.
Tíz évesen, azt gondoltam, ezért nem szeret engem a tanítónéni, úgyhogy addig könyörögtem anyukámnak, amíg nem adott valamennyi pénzt. Másnap büszkén válaszoltam a kérdésre, “ki hozott hazafiaspénzt”, hogy én, mire megjegyezte a tanítónk, na végre, és mennyit. A válaszom hallatán megjegyezte, hogy csak ennyit, és kiröhögött, természetesen az egész osztály vele röhögött.
A mai napig a fülembe cseng az osztály röhögése, akkor értettem meg, hogy vagyunk mi, a szegények és a többiek. Engem nem a társaim aláztak meg, hanem a saját tanárom, és igen, a mai napig bennem van az a nap. Ma már negyven éves elmúltam, 18 éve élek boldog házasságban, csodás férjem van, jobban élek mint az átlag, de még mindig van kisebbrendűségi érzésem. Köszönöm, ha elolvasod, jól esett leírni.
