Iskolai erőszak és testi tünetek
Amikor a cikk megírásán gondolkodtam, az iskola és az ott töltött évek jutottak eszembe. Én szerettem az iskolát, és bár voltak sírós, nehezebb időszakok, nem emlékszem arra, hogy nehezemre esett volna az iskolába indulás, a tanulás. Akkoriban talán fel sem tűnt, de most, a munkámból kifolyólag, tapasztalataim tükrében is kijelenthetem, hogy sok gyereknek azonban az iskola nem örömöt, nem lehetőséget jelent, hanem inkább valami olyasmit, amit legszívesebben kihagynának, messzire elkerülnének.
Ezeknek az érzéseknek a hátterében állhat az a jelenség, amelyet sok helyen még tabuként kezelnek, amely sok gyereknek nehezíti meg a hétköznapjait, szociális kapcsolatait, fejlődését, és amelyet iskolai erőszakként, zaklatásként emlegetünk. Ez a jelenség létezett már nagyszüleink, szüleink idejében is, és a huszonegyedik századot sem kerülte el. Jelen van, ott van, és kezdenünk kell vele valamit.
Miről is beszélek? Mit értünk iskolai zaklatás alatt?
Dan Olweus pszichológus, kutató az elsők között volt, aki foglalkozott az iskolai zaklatással, iskolai erőszak témájával. Meghatározása alapján iskolai zaklatásról akkor beszélhetünk, ha ismétlődően és hosszú időn keresztül követnek el szándékos sérelmet, agresszív megmozdulásokat olyan interperszonális kapcsolatban, ahol a hatalmi egyensúly hiányzik. Egy ilyen helyzetben egyértelműen a bántalmazó, áldozat és szemlélő szerepeiben mozognak a jelenlévők. Bár hosszan lehetne vázolni az említett szereplők jellemzőit, én a szakirodalmakban is leggyakrabban megemlítetteket emelem ki. A bántalmazó impulzív, agresszíven közeledik azon társaihoz, akik ebben a helyzetben áldozattá válnak, akik erőviszonyokban gyengébb helyzetekben vannak. A szemlélő ott van, látja, hallja a bántalmazást, de nem keveredik bele. Az áldozat pedig évek múltán is akár a következő emlékekkel él(het):
„Féltem felkelni, elindulni. Nem tudtam már tanulni, nem volt erőm hozzá. Emlékszem: sírtam a házi feladat mellett, és összeszorult a gyomrom a gondolattól, hogy mindjárt vége a napnak és holnap újra be kell sétáljak az osztályba, ahol aztán jönnek a gúnyos megjegyzések, repülnek a könyvek, állandóak a lökdösődések. Még ma is összeszorul a gyomrom, pedig elteltek az évek. A félelem egyre erősödött, majd fejfájásokkal, remegéssel indultam az iskolába. Szörnyű volt. Éreztem, hogy semmi nem jó, nem vagyok jól, nincs erőm és rettenetesen sajog mindenem, nem értettem, hogy miért pont én, miért pont engem bántanak, szégyenítenek meg nap mint nap.” (M. Zs, 35)
Valóban. Szörnyűségek játszódhatnak le egy megtámadott, megszégyenített emberben. Olyannyira szörnyűségek, amelyeket akár pszichoszomatika témakörhöz sorolhatunk.
Mit jelent(sen) ez?
A pszichoszomatika egyszerűen: lelki problémák kiütközése testi tünetekben. Eszünkbe juttat olyan kifejezéseket, mint: szenvedés, elfojtás, félelem, tehetetlenség és még sorolhatnánk. Ezek a kellemetlen és akár romboló érzések rosszullétet, has és fejfájást, remegést és más olyan tüneteket tudnak produkálni, amelyek megkeseríthetik az áldozat hétköznapjait. A szervezet jelzi, hogy nincs rendben valami, úgy is mondhatnánk, rákényszerít az otthonmaradásra, a távolmaradásra.
Fejfájással, hasmenéssel, remegéssel, gyomorgörcsökkel és más testi tünetekkel üzen. Bár rögtön eszünkbe juthat az olvasottak láttán az iskolafóbia jelensége, itt most nem térek ki annak részletes bemutatására, feltárására.
Tény: az iskolában megélt kellemetlen, bántó tapasztalatok, a megszégyenítés, az iskolai erőszak bármely formája (fizikai-, verbális-, cyber-, pszichológiai-, illetve szociális bántalmazás) elvezethet különböző kellemetlen testi tünetek megjelenéséhez. Nem szabad elkerülnie figyelmünket ez a lehetséges háttér az iskolás gyermeknél megjelenő testi tünetekre, fájdalmakra.
Mit tehetünk ilyen esetben?
Fontos komolyan venni a különböző panaszokat, nem leinteni őket. Mintegy felhívás számunkra az odafigyelésre, a problémára, megközelíteni, beszélni róla (a milyen napod volt az iskolában témát úgy megbeszélni, hogy valóban a gyerekre figyelünk, együttműködő kommunikációs hangulatot teremtünk, érzékeltetjük, hogy számíthat ránk – tudom, hogy ez nem a legegyszerűbb, de tapasztalatok hangsúlyozzák ennek fontosságát), osztályfőnökkel és iskolapszichológussal kommunikálni, intervenciós programokat szorgalmazni, és ha már sziklakemény és orvosolhatatlannak tűnik a helyzet: kiemelni az adott közösségből a diákot.
Mi mit teszünk mindezért?
Mi, az ERŐD program prevenciós foglalkozásvezetői folyamatosan azon dolgozunk, hogy megelőzzük mindezeket a kellemetlen élethelyzeteket, az azok okozta szenvedéseket. Amint arra már többször is utaltunk, fontosnak tartjuk a különböző szociális készségek, tolerancia-, empátia-, érzelemfelismerés fejlesztését, az érzékenyítést, igyekszünk csapatokat, összetartó osztályokat nevelni, mert tudjuk, hogy egy összetartó osztályközösségben kevesebb a valószínűsége a bántalmazás bármely formájának.
Ne feledjük: komolyan kell vennünk a fejfájásokat, a különböző panaszokat, a gyerekkel való beszélgetéseket is. Ne hagyjuk ki az orvos meglátogatását, illetve az osztályfőnökkel és iskolapszichológussal való beszélgetéseket konzultációkat sem. Kommunikáljunk és ne feledjük Helen Hunt szavait sem:
„Mindannyian 5 évesek vagyunk, akik nem akarják, hogy megszégyenítsék őket az iskola udvarán.”
